Három tavaszi vers, a magyar költészet napjára

Nehezen talál ránk a tavasz idén. Fagyos, erős eddig az április, de hamarosan simogató napsugarak, lágy szellő és pár nap alatt zöldbe boruló lombkoronák jelzik majd, hogy a természet felkészült, több mint fél évre búcsút inthetünk a komor télnek. A magyar költészet napja alkalmából most három Szabó Lőrinc verset hoztunk, tavaszra, újjászületésre, a test és a környezet ébredésére.

Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.

Hallod az arany fanfárokat?

Itt az ünnepe a ragyogásnak,

a fényben szinte kigyulnak a házak:

 

kigyúlok én is a fény előtt

s ahogy a zöldülő mezők

visszaverik és üldözik

a tél fehér seregeit,

 

úgy ébredek a magam erejére,

úgy tölt be a március melege, vére,

úgy járom a várost ittasan

s szivemben a nap arany arca van.

 

Óh, harsonás fény, győzelem!

Rugókon táncol az utca velem:

szállok: sugárkezek emelnek

fölébe házaknak, hegyeknek:

 

szállok, föl, óriás, torony,

s az égbe szétharangozom:

Erő, megváltás, remény és vigasz,

jövel, szentlélek uristen, tavasz!

(Szabó Lőrinc: Tavasz elé, Fény, fény fény, Budapest, 1925)

 

Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!

Tavasz! – Zúg, tisztít valami –

A lélek ventilátorai – –

Vágyam visz, szálló hegytető:

sikolts, tavasz! szabad levegő!

 

Szabadság! Éhes állat vagyok!

Zöld mező és friss, barna habok,

barázdák, s falvak, városok, és

mindenütt pezsgés, követelés:

 

amire csak gondolok, az vagyok,

a jövő előttem háborog,

a tél utáni ősi láz

csalogat, a tavaszi tombolás:

 

érzékeimben, mint dinamit,

millió kaland álma aluszik,

nők hívnak, eleven batériák,

óh, be gyönyörű vagy, nagyvilág!

 

Óh, be nagyon hívsz! – Indulok,

a mindenségbe széthalok – –

Emelj, ég, föld, hegy, víz, levegő:

sikolts, gejzir! tavasz! égbetörő!

(Szabó Lőrinc: Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!, Fény, fény fény, Budapest, 1925)

Tavasz előtt

Esett, az ég most is borús,

de a madarak hangosak,

pitty-pitty zeng az eresz alatt

és vi-vi és csirip-csarap

s száz más, ugráló, csivogó,

érthetetlen kínai szó,

melyet ma mégis minden ért.

Éjjel a tavasz ideért! –

s most ablakhoz csal… Az elébb

a pocsolyában a veréb

lubickolt, aztán a rigó:

első fürdeje az idén:

lent hagyja lába nyomait

s már ujra fent tollászkodik

a kerítésünk tetején.

Minden hogy hízik és dagad!

Kinyitom az ablakomat

s könnyű mámorral öblit a

langyos levegő: már csupa

fűszer! ez, igen, ez a kezdet!

Légy sütkérezik a falon,

a gyér fű ágaskodva reszket

s úgy issza, issza a napot.

A másik ablakhoz futok:

ott is fény! fény! Ni, mennyi lom

a bokrok alján, rossz fazék,

seprűnyél, téglák… S szinte vad

robbanásként áttör a nap:

kék s fehér úszó szigetek

tolják szét s össze az eget,

lent tűzpiros giliszta von

csíkot a sárga homokon,

feketén tündöklik a vén

fák törzse, aranyfeketén,

s a szürke háttérből, ahol

bozót ködlik, mint zöld gomoly

borzong elő bókolva szűz

galyaival a kerti fűz:

rajtuk már pattogzik a rügy!

Élet, uj élet mindenütt,

csak én gyötrődöm… Istenem,

hogy tengek-lengek, betegen,

hitetlenűl!… Csirip-csarap,

pitty-pitty… Mit mondtok, madarak?

Vi-vi-vi… Ugy-e, jobb, ha nektek

hiszek, a ti hireiteknek?

Itt a tavasz!… Kis madarak,

s titeket, ujjongó szavak,

mindenki jól ért, bárhogy ért…

 

Imádkozzunk az emberért!

(Szabó Lőrinc: Tavasz előtt, Régen és Most, Budapest, 1941)