Nehezen talál ránk a tavasz idén. Fagyos, erős eddig az április, de hamarosan simogató napsugarak, lágy szellő és pár nap alatt zöldbe boruló lombkoronák jelzik majd, hogy a természet felkészült, több mint fél évre búcsút inthetünk a komor télnek. A magyar költészet napja alkalmából most három Szabó Lőrinc verset hoztunk, tavaszra, újjászületésre, a test és a környezet ébredésére.
Tavasz elé
Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:
kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,
úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.
Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:
szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!
(Szabó Lőrinc: Tavasz elé, Fény, fény fény, Budapest, 1925)
Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!
Tavasz! – Zúg, tisztít valami –
A lélek ventilátorai – –
Vágyam visz, szálló hegytető:
sikolts, tavasz! szabad levegő!
Szabadság! Éhes állat vagyok!
Zöld mező és friss, barna habok,
barázdák, s falvak, városok, és
mindenütt pezsgés, követelés:
amire csak gondolok, az vagyok,
a jövő előttem háborog,
a tél utáni ősi láz
csalogat, a tavaszi tombolás:
érzékeimben, mint dinamit,
millió kaland álma aluszik,
nők hívnak, eleven batériák,
óh, be gyönyörű vagy, nagyvilág!
Óh, be nagyon hívsz! – Indulok,
a mindenségbe széthalok – –
Emelj, ég, föld, hegy, víz, levegő:
sikolts, gejzir! tavasz! égbetörő!
(Szabó Lőrinc: Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!, Fény, fény fény, Budapest, 1925)
Tavasz előtt
Esett, az ég most is borús,
de a madarak hangosak,
pitty-pitty zeng az eresz alatt
és vi-vi és csirip-csarap
s száz más, ugráló, csivogó,
érthetetlen kínai szó,
melyet ma mégis minden ért.
Éjjel a tavasz ideért! –
s most ablakhoz csal… Az elébb
a pocsolyában a veréb
lubickolt, aztán a rigó:
első fürdeje az idén:
lent hagyja lába nyomait
s már ujra fent tollászkodik
a kerítésünk tetején.
Minden hogy hízik és dagad!
Kinyitom az ablakomat
s könnyű mámorral öblit a
langyos levegő: már csupa
fűszer! ez, igen, ez a kezdet!
Légy sütkérezik a falon,
a gyér fű ágaskodva reszket
s úgy issza, issza a napot.
A másik ablakhoz futok:
ott is fény! fény! Ni, mennyi lom
a bokrok alján, rossz fazék,
seprűnyél, téglák… S szinte vad
robbanásként áttör a nap:
kék s fehér úszó szigetek
tolják szét s össze az eget,
lent tűzpiros giliszta von
csíkot a sárga homokon,
feketén tündöklik a vén
fák törzse, aranyfeketén,
s a szürke háttérből, ahol
bozót ködlik, mint zöld gomoly
borzong elő bókolva szűz
galyaival a kerti fűz:
rajtuk már pattogzik a rügy!
Élet, uj élet mindenütt,
csak én gyötrődöm… Istenem,
hogy tengek-lengek, betegen,
hitetlenűl!… Csirip-csarap,
pitty-pitty… Mit mondtok, madarak?
Vi-vi-vi… Ugy-e, jobb, ha nektek
hiszek, a ti hireiteknek?
Itt a tavasz!… Kis madarak,
s titeket, ujjongó szavak,
mindenki jól ért, bárhogy ért…
Imádkozzunk az emberért!
(Szabó Lőrinc: Tavasz előtt, Régen és Most, Budapest, 1941)
